Nagyon örültem, amikor megkaptam a lehetőséget, hogy írjak a szoptatásról, hiszen anyaként és dúlaként is szívügyem ez a téma. Sok kismamával beszélgettem, és a saját bőrömön is megtapasztaltam annak idején, hogy milyen őrületes hiedelmek és félelmek övezik ezt a természetes folyamatot! Bízom benne, hogy ezzel az írással sok édesanyának segítségére leszek a szoptatás csodájának megélésében! 

A szoptatásban két hormon játszik fontos szerepet. A prolaktin a tej termeléséért felelős, az oxitocin a tej mellből való kiürülését váltja ki. Nagyon fontos a jó mellretétel, mivel ha rossz technikával szopik a babácska, akkor ez a tejtermelés csökkenéséhez, és a mellbimbó sérüléséhez vezethet. Szoptatás közben az oxitocin szint megnő, a mellben lévő apró simaizmok összehúzódnak, és a tej folyni kezd a csecsemő szájába. Ez a tejleadó-reflex, amelyet az anya érzelmei befolyásolnak. Ha az édesanya szorong, fél, nem érzi magát biztonságban, vagy netán depressziós, esetleg testi vagy lelki fájdalom éri, akkor csökkenhet a tej mennyisége.

Ilyen esetekben minél előbb ajánlott segítséget kérni, hiszen ha a mamában helyreáll a rend, akkor ismét zavartalanná válik a szoptatás. Egy lazító fürdő, egy séta, a kedvenc zenénk hallgatása, egy baráti beszélgetés vagy bármi olyan tevékenység, ami örömet okoz, áldásos az ilyen esetekben. Fontos, hogy ne szégyelljünk segítséget kérni, kikommunikálni magunkból a negatív érzelmeket, mert ha azok gyökeret vernek bennünk, sokkal nehezebb a későbbiekben visszahozni azt a miliőt, ami szükséges az idilli baba-mama kapcsolathoz és ezáltal a zavartalan szoptatáshoz.

Sokszor hallottam panaszkodni újdonsült anyukákat arról, hogy nem akar szopizni gyermekük. Na, ilyen nincs! Maguktól nem döntenek úgy a csöppségek, hogy elutasítják ezt a tápláló nedűt, hiszen miért akarnának egy "műcicit" szopni, műkaját enni a szeretett anyuci keble és a tápláló anyatej helyett? Bármilyen probléma van a babácskánkkal, először mindig nézzünk jó mélyen magunkba, vizsgáljuk meg az érzéseinket, a körülményeinket. Ha kell, kérjünk szaksegítségét, ne nyugodjunk bele az állapotba úgy, hogy annak felelőségét gyermekünkre hárítanánk!

"Semmi sem korlátozott - sem a források, sem más. Csak az emberi elme teremt korlátokat."
Rhonda Byrne

Szívmelengető visszagondolnom a régi szép időkre, amikor Epret szoptattam... Voltak nehéz napok, sőt! Sok nehéz nap volt, hiszen akkor még olyan sok mindent nem tudtam erről az egészről, és mint minden édesanya, szerettem volna a legjobbat adni a gyermekemnek. Minden pillanatban azon voltam, hogy jó legyen a kislányomnak, de ennek ellenére egy örökmozgó, hasfájós, aludni nem akaró, folyton sírós babácskám volt. Nem volt hajlandó aludni, csak ha ráztam, mint a csörgőt.  Végkimerülésében a hajszárítóra, porszívóra vagy a benzines fűnyíróra aludt csak el, akkor is volt, hogy csak percekre, de egy idő után csak akkor tudott szunyókálni, ha kocsiba ültünk, és róttuk a köröket.

Sokszor kétségbeejtő volt ez az egész, egyre nőtt bennem a feszültség, és ennek következményeként Eper egyre csak kapálózott, olyan aktív volt, mint a Duracell nyuszi, és csak ordított végeláthatatlanul...

Most már tudom, és minden kismamának ez az egyik legfontosabb információ, amit mindig elmondok, hogy a szülés és az azt követő gyermekágy már csak egy következmény, a várandósság 9 hónapjának eredménye. A közben megélt érzelmek, energiák határozzák meg majd a babával eltöltött időt, így csak rajtunk áll, hogy mit hozunk ki belőle... Az, hogy napi 10-12 órát takarítottam, egyfolytában rohantam házról-házra, óriási kerteket tartottam rendben, számomra természetes volt, hiszen a másállapot előtt is ezt tettem. Akkor még csak kóstolgattam az ok-okozat összefüggését. Sokkal erősebben dolgozott bennem a szokás hatalma, mint hogy megálljak egy pillanatra, és tudatosítsam magamban, hogy nem véletlen hívják ezt az időszakot más-állapotnak, hiszen most másra kellene figyelnem, mással kellene foglalkoznom, és máshogy, mint előtte. Vagyis nem a dolgaimra, a pénzre, hanem magamra kellene figyelnem!

Nyughatatlan, pörgős anyának nem lesz csendes, napi 18 órát alvó gyermeke, és az sem véletlen, hogy a porszívó monoton zajára tudott csak elaludni, hiszen a pocakban folyamatosan ezt hallgatta, miközben én ezerrel pörögtem.

Mindezeket csak azért írtam le, hogy megértsd, a kisbabád nem magától találja ki az elutasítást, hanem benned van ellenállás, amire így reagál, tehát csak Te tudsz változtatni rajta! Na nem tápszerrel!!! Nekem rengeteg tejem volt, még egy pár babócát táplálni tudtam volna vele. Eper a nem alvásával mutatta, hogy "Hahó, anya, hagyd már abba, lazíts már egy kicsit!"

Vannak gyerekek, akik nem esznek, mások nem alszanak, és olyanok is, akik folyton betegek. Így hívják fel a figyelmet magukra, hogy valami nincs rendben, persze nem velük...

Mindezektől függetlenül, hogy olyan voltam, mint egy tejcsárda, amikor időnként elmentünk a doktornénihez, gondterhes arccal elmondta, hogy ha nem fejem a melleimet, akkor el fog apadni a tejem. Nem számított, hogy elég lenne 3 másiknak, hogy Eper nem győzte nyelni, szinte ömlött a tejcsi a szájába, és úgy gyarapodott, mintha levegővel fújnánk, mindig rám hozta a frászt, hogy fejni kell! Ilyenkor hazamentünk, és aznap volt egy-két próbálkozásom, de annyira érzékeny volt a mellem és fájt, hogy a mellszívó a sarokban landolt, azzal a pár csepp tejjel, amit sikerült kipréselnem nagy kínok árán.

Majd a kezembe került egy könyv, amiben leírták, hogy a kereslet-kínálat mindig találkozik, tehát csak abban az esetben kell fejni, ha valamilyen oknál fogva (ezeket fentebb már írtam), kevesebb a teje az édesanyának. Onnantól kezdve mondhatott bárki-bármit, a gyerekorvost is csendben végighallgattam, majd hálával a szívemben hazatipegtem tudván, hogy minden rendben van, a természet tudja a dolgát! A sok nem alvás, az álmatlan éjszakák, a negatív szuggessziók rám is lehettek volna olyan hatással, hogy csökken vagy elapad a tejem, de mivel a belső hang sokkal erősebb volt, így 18 hónapon keresztül voltunk így összekapcsolódva Eperrel, a kislányommal.

És, hogy milyen érzés egy anyának szoptatni a gyermekét? Maga a csoda! Persze, ha hagyja és meg meri élni, át tudja magát adni ennek a folyamatnak. Watsu közben szoktam megélni ezt a feltétel nélküli szeretetet és bizalmat, amikor teljes odaadással átadja magát mindkét fél a pillanatnak, nem akar, nem nem-akar, csak van... 

Ilyen elfogadó egybeolvadást megélni egy másik emberrel, na, ez ad értelmet az életünknek! Szívmelengető emlékként égett a tudatomba, amikor jóllakottan, elégedetten járt Eper apró szájacska a cicimen, már nem szívta, csak cuclizott rajta, és az álommanók már körbetáncolták, hívogatták messzi vidékekre. Majd kibújt a szájából a bimbóm, amire felnyitotta apró, mindent tudó kis szemeit, amiben megcsillant a fény, a kis szája széle mosolyra húzódott, beszélt a tekintete, hogy "köszi anya, fincsi volt, jót főztél!", majd a következő pillanatban a manók távoli helyekre röpítették Őt, és mély álomba merült... Volt, hogy ilyenkor csak néztem, ki tudja meddig, megszűnt a tér és az idő, és hihetetlen hála töltötte el minden sejtemet, hogy részem lehet ebben a tapasztalásban, megélhetem az anyaság adta gyönyört. Éreztem a több ezer éves erőt, amivel felvértezték a nőket, hogy megtermékenyüljenek, kihordják gyermeküket, életet adjanak nekik, majd testükből táplálják, így tartva fenn az örök körforgást, a születés és halál folyamatát.

Kívánom Neked és minden nőnek, hogy legyen részed ebben a csodában, hogy lehetőséged legyen megtapasztalni isteni mivoltodat! Végül még egy idézet Müller Péter: Titkos tanítások című könyvéből:

"Emberemlékezet óta már csakis az anyák tartják össze ezt a recsegve-ropogva omladozó világot. Nem látjuk, mert halkan, észrevétlenül, természetesen teszik. Sokszor ravaszul, okosan, néha kétségbeesetten és magányosan. Nem szerepelnek a történelem cimoldalain. Nincs hírértékük...
Mivel a sors a szó valódi értelmében »küldetést« is jelent, az anyák sorsa jelenleg nem kisebb feladat, mint az emberiség Megmentése"

Epermami